„Amikor az emberek fiatalkori ételeiket próbálják visszaidézni, gyakran hatalmas cukormázas tortákra, omlós rétesekre gondolnak. Énnekem Anyám kenyere él az emlékezetemben tökéletes elevenséggel. A kenyér fontos helyet foglalt el életünkben. Megszegésének szertartása Anyám kiváltsága volt, s Ő, amikor kezébe vette, hogy leszelje belőle az étkezéshez épp szükséges mennyiséget, előbb rátette az örök élet és örök remény jelét. Mi még a ropogós serclit is csak azután kaptuk meg.
De emlékeim mégis a kenyérsütés csodálatos ősi ceremóniájához kapcsolódnak szorosabban. Minden, ami hozzátartozott, nálunk szent volt, pedig protestáns családban nemigen dobálóznak e fogalommal. Ide tartozott a két szakajtó is – egy hosszúkás nagyobb és egy kicsi gömbölyű -, amelyeket semmi másra nem volt szabad használni, hiszen még szagot kaphatnak. A kisebbiket nagy kegyelettel később el is vittem magammal földi vándorutamra. Négy szép fehér damaszt volt még a sütés kelléke, amelyeket csak Anyám keze érintett, meg a meleg, illatos friss liszt.
De a legfontosabb a kovász volt. Minden családnak megvolt a maga kis kovásza, s valahogy szégyen is volt kovászt kölcsönkérni. Nem sokra becsülték azt az asszonyt, aki nem tudott a kovászra vigyázni.
A kovászt Anyám nagyanyámtól kapta, amikor férjhez ment és önálló háztartást kezdett. Nagyanyám pedig dédanyámtól, és ez így ment a maga rendjén vissza a messzi századokba. A kis kovász magában hordozta családunk múltját, történelmét, jelenét és jövőjét: élni akarását. Ugyanakkor az anyafölddel összekötő kapocs is volt, hiszen a földből éltünk mi is, nagyszüleim is; amit termeltünk, az volt életünk alapja.
Anyám minden kenyérsütés alkalmával lecsípett egy félkilónyit a kenyértésztából. Lelapította, és száraz helyre tette, hadd szikkadjon, melléje a két szakajtót és a négy ruhácskát. Kovászunk ott várta be a következő sütés idejét. Igazában akkor kezdődött a kis kovász nagy szerepe. Az élesztő baktériumok ugyanis tovább élték benne titokzatos életüket, s élő és éltető részecskéivé lettek a ház levegőjének, amelyet mi beszippantottunk. Ugyanakkor nyilván a kis kovász is mind magába szívta azt, ami bennünket jelentett ebben a levegőben, nemcsak leheletünket, de reményeinket, álmainkat, sorsunkat és egész sajátos emberi valónkat. Aztán tovább nevelgette őket makacs kitartással, megteremtve egy otthon kémiai-bakteriológiai egyensúlyát és őrizte jellegzetes karakterét.
A kovász tehát csak a mienk volt, és különbözött minden szomszédtól: titokzatosan uralkodó gócpont a világmindenség egy zárt egységében. Anyám kis kovászkája volt a letéteményese a mi családi összetartozásunknak, egyéni jellegünknek, jelképe hagyományainknak, folytonosságunknak, a szépségnek és szeretetnek, amit a család jelent.
Elszoruló szívvel gondolok néha arra, hogy a mai családok életében egyre ritkább az ilyen kovász. A mai ember nagy üzletekben vásárolja meg mindennapi kenyerét, s az nyilván lehet szép is, jó is, változatos is, hiszen érti a dolgát az, aki készítette. De néha bizony úgy érzem, hogy ebből a bolti kenyérből hiányzik valami. Talán éppen a lelke.”
Részlet Kövi Pál: Erdélyi lakoma c. könyvének “Az otthon fészekmelege” fejezetéből